Na, igen. Megoszlanak a vélemények a XXI. század karácsonyáról,
és én sem vagyok igazán az a
típus, akit a 12. hónap lázba hoz, és meghittséggel tölt el.
Viszont tény, hogy idén, annak ellenére, hogy a flitterek,
égősorok, és fenyőillat nem váltotta ki belőlem a kívánt hatást
(ergo nincsen karácsonyi-hangulatom), mégis örülök ennek az
ideinek. És bár tudom, hogy a legnagyobb zajhatást a szeretteim
körében Szenteste nem az evőeszközök és a tányér csörömpölése fogja
adni, mégis vágyom haza, várom, hogy amit eddig kötelességből
tettem (értsd jelen legyek a nagy családi vacsorán és
ajándékozáson), azt most szívből tehessem, mert most tényleg erre
vágyom. Egy hét a szülői házban, kiccsaládommal, rokonsággal,
szeretben, mégha nem is a legnagyobb békességben. :)
És azon gondolkodom, hogy vajon miért másabb ez az idei az
elmúlt éveknél?
Talán, mert most nem hagytam mindent az utolsó pillanatra, mert
tényleg szigorúan havonta csak - nem egész - 2 napot töltök
Édeséknél, mert a munkám lefárasztott, a munkahelyi légkör nem
éppen a legbarátságosabb, és mert talán a korral, és azzal, hogy
rendesen munkába álltam már, megtanultam értékelni a
szabadnapokat. És jó úgy hazamenni, hogy már vendég vagyok, és még
jobb a tudat, hogy abban a házban még mindig gyerek. Ott nem kell
foglalkoznom a problémákkal, csak élveznem kell a kényeztetést. Az
ágyba hozott reggeliket, hogy az én kívánságom szerint készül a
menü, és ha nincs kedvem felöltözni, akkor egész nap pizsamában
kóricálok a lakásban, ha egyáltalán hajlandó vagyok kimászni az
ágyból...
És mert tudom, hogy azon ritka pillanatok egyikét élvezhetem
majd egy héten keresztül, amikor végre mind a négyen otthon
vagyunk, együtt...